Sziasztok! Úgy gondoltam felteszem a Prológust, hátha valaki kedvet kap az olvasásához. Ehhez a részhez ajánlanám ezt a zenét:
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Prológus
„Van egy személyes történeted, amit be kell teljesítened, és kész. Nem
számít, hogy a többiek támogatnak, bírálnak, átnéznek rajtad vagy elviselnek:
azért csinálod, amit csinálsz, mert ez a sorsod ezen a földön, ez minden örömöd
forrása.
Paulo Coelho”
Nikita
Nikita Cloey
Hope-ként láttam meg a napvilágot, s a gyermekkorom is boldogságban telt. Igaz,
nem voltunk gazdag család, de így is megvolt mindenünk. Édesanyám egy francia
költő volt, aki leginkább a Sorsról és a szerelemről írt. Édesapám viszont törzsgyökeres
amerikai, ráadásul pszichológus. Volt egy testvérem is, Ethan, de ő volt a
feketebárány a családban. Ethan mindig is a zenét tartotta a legfontosabbnak az
életben – meg kell vallani, nagyon értett hozzá – és ez is lett a végzete.
A bátyám volt
az egyetlen olyan ember, akivel bármit megoszthattam. Ő arról is tudott, hogy
néha már unom a cégnél az életet – el akartam menni. De aztán Ethan elment és
egyedül maradtam.
A
telefonhívásra még emlékszem. Emlékszem, hogy abban a pillanatban megszűnt
forogni a világ – minden csak állt, én pedig vártam. De hiába vártam, hogy
Ethan beleszóljon a telefonba, hogy csak megszívattak…
És akkor
otthagytam a munkám – csak úgy, minden előzetes bejelentés nélkül. És bár már
évek óta ott dolgoztam, s a munkám kiváló volt, nem reménykedtem abban, hogy
ugyanabba a posztba visszavesznek – ha visszamegyek.
„Nincs olyan ember, aki ne tudná megtalálni
a Másik Felét. Életünk valamely pillanatában mindannyian keresztezzük a Másik
Felünk útját, és felismerjük őt.
Paulo Coelho”
Edan
Nem
emlékszem, hogy mit mondott édesanyám, amikor megszülettem. De édesapám
elmondta – elmondta a halála előtt. Az anyám azt mondta, hogy nagyon sajnálja…
Sokáig nem értettem, mit sajnál. Aztán kezdtem sejteni – nem fiút akart. Mikor
erre rákérdeztem mindig azt mondta:
-
Edan
Megor, meg ne halljam még egyszer, hogy azt merészeled rólam feltételezni, hogy
nem szeretlek. Mert szeretlek, fiam!
Harmincegy éves koromra még mindig nem
találtam meg az Igazit. Míg élt, édesapám, sokszor mondta, hogy olyan vagyok,
mint egy rózsaszín felhőket kergető kislány. Gazdag család voltunk, s bár
magánéletem nem volt egyszerű, azért még nem dőlt össze a világ.
Nem szórtam a pénzt, de
a közeli bár csábításának sokszor nem tudtam ellenállni. És olyankor egy-egy
lány megtetszett, de kezdett úgy tűnni, hogy Viara lesz az Igazi. Eltöltöttünk
együtt heteket, amik boldogan teltek, aztán valami megváltozott…
